Vedd vissza a kontrollt a karantén felett!

Megosztok veletek néhány gondolatot arról, hogy nekem mi segített uralni a karantén okozta frusztrációimat.

Mi a héten léptünk karanténunk ötödik hetébe.

Az első két hét nem kifejezetten önkéntes volt, hanem a vírusos influenza következménye, ami után még volt néhány kötelező köröm, de ettől eltekintve, gyakorlatilag most már 12 napja, önkéntes karanténba vonultunk!



Akik nem közelről, mélyen ismernek, azok közül a legtöbben azt feltételezik, hogy extrovertált típus vagyok, és igen, vannak helyzetek, amelyekre ez igaz is. Mikor előadást tartok, tanítok, csoportot vezetek, vagyis mikor a munkámat élem meg. Ám azok, akik jól ismernek, ők tudják, hogy a magánéletemben kifejezetten igényem van az elvonulásra, az egyedül létre, a magam választotta elzárkózásra.

Sok időt töltök itthon, a munkám nagy részét is itt végzem, hiszen a képzések anyagait itthon dolgozom ki, a csoportokra itthon készülök fel és természetesen minden adminisztratív munkát is itthon végzek. Nem szokatlan számomra tehát, hogy napokig nem jövök ki a lakásból. Ennek ellenére, kb. egy hét után, azt vettem észre, hogy én is bevonódtam az össznépi játékba!

Mióta, 12 napja, önkéntes karanténba vonultunk, azóta a szokásosnál is többet figyelem magam.

Figyelem

  • az érzelmi, testi hogylétemet,
  • reakcióimat a külvilágból érkező egyre extrémebb online hírekre
  • és persze kiemelten figyelem a kapcsolatunk dinamikáját a szerelmemmel /sosem voltunk még, kvázi összezárva ennyi időre, aminek nem is látjuk a végét…/

Mint említettem, én szeretem az otthonunk csendjét és élvezem, ha nem kell elmennem itthonról, így az első hét, a ragyogó napsütésben, a teraszon, a tökéletes nyugalom volt a számomra. Kaptam gyorsan egy napágyat, hogy minél komfortosabban élvezhessem a napozást. Nem igyekeztem csinálni semmit, nem akartam bepótolni semmit, csak hagytam megélni a nyugalmat.

Nem volt lelkiismeret furdalásom, hogy akár pizsamában töltöm a napom. Olyan volt, mint egy váratlan, ajándék nyaralás.

A következő etapban már igyekeztem bepótolni az olvasni valókat, elkezdtem összeállítani az online tanfolyamok anyagát, amelyekre november óta készültem, de sosem volt rá időm.

Épp ezért érdekes volt megtapasztalni a változást!

Az első hét után, míg a szokatlanul ragyogó tavaszi napsütés tartott, a béke, harmónia érzetét éltem meg, hiszen nem kellett sehova menni, nem volt a nap része a sürgetés, így nagyon olyan volt, mint egy szokásos hétköznapom, ám ahogy jött a hirtelen hideg, nyomasztóvá vált, hogy nemhogy nem kell, de nem is mehetek sehova…

Sosem éreztem még ilyen sürgető mehetnéket, sosem járt még ennyire a fejemben a kényszer, hogy VÁSÁROLNI KELLENE, különösen, hogy a hírek másról sem szólnak, mint hogy az emberek mennyit és mit vesznek… hol, mennyien lettek betegek és haltak meg… elkezdtem félni, hogy lemaradok…, hogy betegek leszünk…, hogy nincs és kitudja, mikor lesz munkám…

Nem nagyon volt olyan belső, zsigeri félelem, ami ne került volna terítékre ezalatt a néhány nap alatt!

Figyeltem, mi folyik bennem, fókuszoltam az érzéseimre, az itt és most-ra.

Arra, hogy

  • hol érzem a testemben a mehetnéket, a hozzá kapcsolódó szorongást,
  • hol mutatkoznak meg a testemben mindazok a félelmek, amelyek feljöttek és ezek mihez kapcsolódnak,
  • hol és miként találom meg magamban, nem kívül, a magam biztonságát,
  • milyen erőforrásaim vannak, amelyeket most segítségül hívhatok

és egyre jobban megértettem magam és a reakcióimat.

Az első szorongások után, a megértés birtokában, már újra tudom a fókuszomat a pozitív történésekre, gondolatokra irányítani. Belátva, hogy mire nincs ráhatásom és mire van, felelősséget vállalva a saját magam hogylétéért.

Feladatokkal láttam el magam. Elterveztem, napi szinten, mi mindent fogok megcsinálni, ami eddig elmaradt és hálás vagyok, hogy most van rá lehetőségem.

És ez én vagyok, én, aki az a típusú személyiség vagyok, aki alapvetően akkor érzi jól magát, ha otthon lehet és, akinek alap beállítottsága a pozitív hozzáállás és a megoldásközpontúság!

Velem ellentétes, remek példa a párom! Ő egy állandóan mozgásban lévő ember! Ő az, aki a napi munka mellett, dobol, fut, társasági életet él, az egyesületének elnökeként elnökségi ülésekre jár, legalább heti egyszer együtt reggelizik vagy ebédel valakivel, illetve személyes kontaktusban ápolja a baráti kapcsolatait. Nyugodtan mondhatjuk, Ő egy duracel nyuszi, aki mindig csinál valamit, akinek lételeme a nyüzsgés :-)Nos, Ő is öt hete önkéntes karanténban van és szemben velem, rajta már kezdenek eluralkodni a neurózis jelei, úgy hogy közben Ő home-office-ban dolgozik, ha lehet még többet, mint mikor bejárt az irodába! Neki nehezebb a dolga, mint mindenkinek, aki hozzá hasonló típusú személyiség! Érdekes megfigyelni, hogy hogyan váltakozik benne az igény a kimozdulásra, a társasági életre, a történésekre, szemben a visszahúzódásra, a felelős viselkedés igényére, vagy adott esetben a szorongásra a veszélytől.

Neki, illetve mindazoknak, akik hasonló habitussal élik az életüket, még inkább szüksége van az önfókuszra, arra, hogy szakítson időt és teret, hogy megélje, megértse, mi megy végbe benne. Neki/nekik kifejezetten szükséges egy újfajta napi rutint kialakítani és, hogy ahhoz tartsa magát. Legyenek megoldások, melyek kezelik a frusztrációt, ami a kényszerű itthon maradásból fakad!

Pl.: rendszeres skype beszélgetés a barátokkal, rendszeres otthoni testmozgás /előkerültek a súlyzók és leporoltuk a futópadot :-)/. Fontos, hogy az új szokások kialakítása mellett maradjanak stabil, biztos pontok, melyek legalább az illúzióját adják az eddigi napi rutinnak.

Mint mondtam, figyelem a kapcsolatunkat is!

Mi eddig is figyeltünk egymásra, beszélgettünk és beszéltünk az érzéseinkről, a bennünk lejátszódó folyamatokról és eddig is igyekeztünk biztos, stabil és megtartó teret teremteni, de most azt mutatják az eddigi tapasztalatok, hogy a mi, kvázi „tökéletes” kapcsolatunk is, még több figyelmet igényel ebben a krízis helyzetben!

Most, az amúgy is több negatív érzés okozta szorongások egy helyen ventilálnak, itthon!

Nincs személyes, élő kapcsolata, mint eddig. A napi munkahelyi gondokat, gondolatokat, az onnan begyűrűző negatív érzéseit, annak a lehetőségét, hogy együtt lehetett „szidni” a főnököt, vagy a másik osztályon dolgozó kollégákat, eddig a munkatársaival osztotta meg. Az itthoni, a mi kapcsolatunkban adódó gondolkodni valókat, feszültséget vagy érzelmi kibillenést okozó történetek pedig a barátaival került ki és megbeszélésre.

Most, ebben a helyzetben ez mind, mind itthon csapódik le.

Ezt tudatosítani kell, és erről is beszélni egymással! Mindig nagyon fontos, de ebben a helyzetben még fokozottan fontosabb, hogy figyeljünk egymásra, hogy kommunikáljunk az érzéseinkről, mind arról, ami bennünk lejátszódik, mert ezzel tudunk segíteni egymásnak.

Ehhez is önismeretre van szükség!

Azt gondolom, hogy itt és most megint megmutatkozott, hogy mennyire fontos az önismeret és a tudatosság!

Mennyire elengedhetetlen, hogy megértsük önmagunkat és reakcióink mögött megbújó valódi érzeteinket!

Mennyire elengedhetetlen, hogy legyenek eszközök, módszerek a kezünkben, amelyeket elő vehetünk és használhatunk a mindennapjainkban, melyekkel lehetőségünk van megtartani a középpontunkat és pozitív nézőpontjainkat, hogy ne egy beszűkült tudatállapotba beragadva reagáljunk a számunkra bizonytalan krízis helyzetekre.

Persze, félhetnénk a jövőtől, retteghetnénk a vírustól és attól, mi lesz majd ha ……. és itt számtalan negatív jövő kép következhetne…

Ez jó lenne?

Ezzel tudnánk befolyásolni a külvilágban történteket?

Kevesebb lenne a halálos áldozat?

Kevesebb munkahely szünne meg?

Hamarabb lenne vége a járványnak vagy hamarabb állna helyre a gazdaság?

A vezetőink más döntéseket hoznának?

Nem, ettől nem változna semmi, mert ezekre nincs ráhatásunk!

Hatásunk csakis és kizárólag önmagunkra és a közvetlen környezetünkre van!

Ez most az a helyzet, amikor nem szabad belepörgetni magunkat egy negatív gondolat és érzelmi spirálba, mert az csak lefele húz és nem vezet megoldáshoz!

Ha valamikor, hát akkor MOST fontos igazán, hogy tudatosan a jelenben legyünk!

Sokszor értékeltem negatívnak a „Mindig lesz valahogy!” című hitrendszeremet, de azt hiszem, hogy, ha az életem tapasztalatait átgondolom – olyan sokszor kezdtem már elölről és álltam fel a semmiből – , most akár jó útravalónak is tekinthetem ebben a helyzetben!

Az új mantrám:

„A hídon majd akkor kell átmenni, ha odaértünk!”:-)


Ha úgy érezed, hogy jó lenne valakivel – aki független, külső szemlélőként lát rá az életedre – megbeszélni a téged foglalkoztató problémákat, elakadásokat, vagy szükséged van ebben a helyzetben segítségre, online most is rendelkezésre állok.

Jelentkezz az oldal alján megtalálható elérhetőségeim egyikén!

Információt az online konzultációkról ide kattintva találsz