Anyák és fiaik

A legnagyobb, legmélyebb, legidőtállóbb szerelem, mi elképzelhető.

Ahol először lehet átélni a feltétel nélküli odaadást – a másik oldalról. Egy nő, az anya, kap egy „férfit”, aki őt feltétel nélkül szereti, elfogadja. Az egyetlen kapcsolat, ahol mindegy, hogy vékony vagy duci, szőke vagy vörös, fiatal vagy idősebb, ő mindenképp tökéletes, mert a fia szemében tökéletes.  Nem csak addig míg kicsi, akkor is, ha már nagy, sőt felnőtt. A nélkülözhetetlen.

Ezt nehéz elengedni, nehéz a tökéletességünk látszatától megválni.

Környezetemben, klienseim közt, sok a fiús anyuka, többnyire fiatal felnőtt fiaikkal. Azt látom, hogy saját meg nem élt, elcseszett, hiányokkal teli életüket vetítik rájuk. Arra aki – sok helyen – az egyetlen férfi a családban. Tudatosan, de legtöbbször tudattalanul szorosan kötik, nem engedik felelősséggel bíró felnőtté válni. Benne próbálják megélni pótolhatatlanságuk vágyát. Felmentve minden felelősség alól, alá tolva az elképzelhetetlent is. Napi kaja, csak amit szeret. Frissen vasalt ing, mosás, takarítás rá. Persze, míg kicsi kell ez a fizikai gondoskodás is, de húszon, harminc, negyven évesen? Nem tudja elkészíteni az ételét? Fáj a keze a vasalótól? Visszautasítani nem fogja, kényelmes. Az évtizedek alatt megszokta. Gyerekként kezelik, gyerek is marad!

Értem én, az anya -fia kapcsolat egy megbonthatatlan szimbiózis. Minden szépségével és minden nehézségével! De nem az a cél, hogy velünk, anyáikkal éljék le az életüket! Nem azért neveltük, hogy felnőtt, önálló életet éljen?

El kellene fogadnunk, hogy a mi életünk nem a gyerekeink függvénye. Nem attól leszünk szépek, kedvesek, hasznosak, jók, hogy ők milyennek látnak minket. A saját magunkról alkotott kép tesz azzá, akik vagyunk. A fiainknak az anyjuk voltunk, vagyunk és leszünk. Nekik pedig joguk, szükségük van egy másik nővel megélni egy másfajta szeretetet és kapcsolódást.

A függőségben tartás nem szeretet. Kisajátítás, birtoklás.

Az az egészséges, ha anya visszakapja és éli az életét, a fia pedig elkezdheti a magáét!