Fontos része életünknek a párkapcsolat, időnként azt gondolom, a legfontosabb!

Mégsem fektetünk kellő időt, energiát és figyelmet kapcsolatainkba, különösen akkor nem mikor már házasság vagy hosszú kapcsolatban élünk! Azt gondoljuk, ami már meg van az a mienk, az már természetes és nem foglalkozunk vele. Nem ismerjük és működtetjük a hálát! Pedig a neheze, a munka akkor kezdődik, mikor már egy ideje benne vagyunk, túl az első hónapok, évek rózsaszín ködén és éljük a „szürke”hétköznapokat!

Igazán nem ismerjük egymást, de nemhogy egymást, önmagunkat sem!

Gondolunk valamit magunkról, felruházzuk társunkat tulajdonságokkal, melyeket mi szeretnénk látni benne és legtöbbször önmagunknak sem valljuk be, ismerjük el, kik vagyunk, milyen valós vágyakkal rendelkezünk és ki az, akit látni vélünk életünk társaként!

Így telnek az évek… aztán megrendülve tapasztaljuk, hogy életünk párja félre vagy kilépett és vérben forgó szemmel, szitkozódva, végtelen önsajnálattal átitatva, hibáztatva a másikat elássuk a kapcsolatunkat, a közös múltunkat, jövőnket!

Ugye ismerős történet?

Pedig lehetne ezt másként is! Megfelelő figyelemmel, önmagunk és párunk megismerésével, szeretettel odafordulva a másikhoz! Úgy hogy nem a szőnyeg alá söpröm a problémákat és/vagy nem a páromat kikiáltva hisztisnek, – mert nem egyformán látunk, érzünk egy-egy problémát – megbeszélve a konfliktusokat és megoldásokat, konszenzusokat keresve.

De ehhez túl kell lépni saját magunkon, az egónkon, kicsinyes önsajnálatunkon és meglátni kapcsolatunkban a saját felelősségünket!

Mert ugye te sem gondolod komolyan, hogy a közös élet boldog működtetése egy emberen múlik egy párkapcsolatban?