Tökéletesen egyetértek a kampánnyal!
Itt az ideje végre beszélni róla!
Itt az ideje, hogy merjünk beszélni róla és itt az ideje, hogy belássuk, beszélni kell róla!
Amíg magunkba fojtjuk, addig nem tudjuk feldolgozni, addig csak leássuk a tudatunk mélyére és, vagy keressük a számunkra racionalizálható és ez által elfogadható magyarázatot a történtekre, vagy szimplán magunkat hibáztatjuk!
Amíg azt gondoljuk, hogy
jó, jó, tudom mással is történt ilyen, de hát azok száma elenyésző. Akik felvállalták elbuktak, nekik sem hittek… és egyébként is, azok biztos áldozat típusok, kurvásan öltözködők, gyenge személyiségűek, figyelmetlenek, nem elég óvatosak – és sorolhatnám még milyenek- ám én sosem voltam ilyen…
Addig nem merünk beszélni, és ez egy soha véget nem érő történet lesz, ami – ahogy eddig is- gerjeszti tovább a hallgatást, a szégyent és az önbüntetést és teret ad annak, hogy ne indulhasson el egy változás! Sem abba az irányba, hogy emberek – és nem véletlen, hogy nem nőket írok – merjenek segítséget kérni, beszélni, kilépni, felvállalni, sem abba az irányba, hogy az elkövetők megértsék, megbánják tettüket, szavaikat vagy akár „csak” visszatartó hatással legyen, ha másért nem, hát a büntetéstől és, vagy a remélhetően a többségi társadalom elítélésétől való félelem miatt.
Nem nőket írtam, mert azt gondolom, hogy, ha konkrétan a nemi erőszakról beszélünk, akkor lényegesen nagyobb a női áldozatok száma, de ha lelki, verbális abúzusról, akkor nagyon nagy a férfiak aránya!
Belekezdhetnék annak taglalásába, hogy mi minden hozadéka van a múlt évszázadok patriarchális vonatkozásának, az azt követő feminizmus túlkapásainak, de nem teszem, megtették ezt előttem már sokan, de azt kiemelem, hogy nem könnyebb egyik nem helyzete sem! Ne legyünk részrehajlóak!
Nehéz, nagyon nehéz ma nőnek lenni!
Nehéz megtalálni az egyensúlyt magunkban, hogy ne a bevésődött, hagyományos, alárendelt női szerepet éljük, de ne is akarjunk fölérendeltségben, véresszájú emancipunciként – sajnálom, akit ez a megfogalmazás bánt, gondolkodjon el a miértjén – törtetni és elnyomni a férfit, akit miután ügyesen kasztráltunk, eldobunk, mert már nem tudunk férfinek tekinteni!
És nehéz, nagyon nehéz ma férfinek lenni!
Nekik sem könnyebb megtalálni az egyensúlyt, mert, ha a régi mintákat követik – amely látható akár az egyéni kezelések alatt, akár a családállítások során, hogy őket ugyan úgy frusztrálnak, mint minket, nőket, a magunkéi – akkor durva, a nő fölé emelkedő, hím soviniszta, lelketlen, empátia nélküli életet élnek. Elenben, ha elmerik fogadni és megmerik mutatni érzéseiket, mert vannak nekik is, és tudnak, mernek beszélni róla, akkor puhapöcsnek kiáltják ki őket és nem csak a többi férfi, hanem a nők többsége is!
Mindkét nemnek van még mit tanulnia, ami külön, egymásra mutogatva és egymást hibáztatva nem megy, csak együttműködve és megértve, belátva a másik nézőpontját és érzéseit!
Tehát, mondom még egyszer!
Nem értek egyet az erőszak semmilyen formájával! Sem a fizikai, sem a verbális nem megengedhető! Nincs, ami elfogadhatóvá tenné a terror bármely fajtáját, ami magyarázhatná a másik ember fölötti testi, szellemi vagy hatalommal való visszaélést!
Fontos beszélni róla, fontos megmutatni az áldozatoknak, hogy nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyva és nincsenek hibáztatva!
Ám utána legalább ilyen fontos megmutatni az előre mutató utat!