Vagy mi tesszük ezt magunkkal? Mi okozzuk a saját sebeinket vagy mások? Örök kérdés!

A legnehezebb és fájdalmasabb azt tudomásul vennünk, hogy mindent mi okozunk magunknak. Mi teremtjük a világunkat, hisz gondolataink ereje teremt mindent. Ha mi változunk, változik a gondolkodásunk, akkor sem a világ, a környezetünk változik, hanem a magunk változása hozta új látásmóddal már mi tekintünk másként ugyanazon dolgokra.

Mikor az érzelmektől félünk, akkor a fájdalomtól félünk. Nem azoktól az érzelmektől tartunk és nem akarunk megélni melyek jók, szépek és melegítik szívünket, hanem attól ami fáj, ami hiányt és csalódást okoz. És mikor elkezdünk félni, megkapjuk az embereket, akik csodaszép tükröt tartanak nekünk, csak győzzük nézni, amit mutat……

Meghallgathatjuk azokat a mondatokat, hárításokkal teli monológokat, melyek saját fejünkben csilingelnek. Csak csilingelnek, mert még magunknak sem merjük, akarjuk kimondani ….. és akkor ott a másik, a tükör, aki miatt egyáltalán felmerülnek, elindulnak ezek a gondolatok, és Ő kimondja legnagyobb félelmeinket.
„Szerelmesnek lenni nem szabad, az csak fájdalommal jár!”

Egy mondat, mely szíven üt, visszhangzik, gondolkodásra késztet és tükröt tart! Belemész vagy menekülsz? Kockáztatsz, hogy megengeded magadnak az érzelmeket, ami fájhat vagy repíthet? Vagy meg sem próbálod? Az érzelem mentes élet, nagy amplitúdók nélkül, de biztonságosnak hitten vagy érezve, olykor fájva, de ÉLVE!

Megéri? Nem? Hányszor képes az ember felállni, ha tőrt döfnek a szívébe? Hányszor képes újra odatartani, odaadni a szívét? Hányszor, ha már annyira fájt?

Mindig túléljük! Az élet bebizonyítja, hogy van tovább. Az eszünkkel ezt megtanuljuk, de a szívünk nem felejti a fájdalmat és marad a dilemma.

Belemész vagy menekülsz…?