Elgondolkodtató, hogy mi fáj, mi az oka a fájdalomnak, mikor egy szerettünket elveszítjük. Mi vált ki mit? Mit siratunk? Magunkat? Őt? A hiányt, amit tudunk, hogy okozni fog? Mert valós hiányról nem beszélhetünk! Mikor elmegy, még –kapcsolatunk mélységének, állandóságának függvényében- napok, hetek, mire valóban tapasztaljuk,
- hogy nincs többé,
- hogy nem tudjuk felhívni
- hogy nem nézhetünk a szemébe
- hogy többé nem hallgathatjuk meg, az akár évtizedek óta, feltett kérdéseket, kijelentéseket, ….
Akkor, ha tudod, hogy jobb neki… mindegy miben hiszel, azt biztosan tudod, hogy már nem szenved, nem fáj neki semmi ….. De te itt vagy és fáj, és sajnálod, hogy ő már nincs! Ott a hiány! A lehetőség hiánya a tisztázásokra, ami nem volt fontos, ami ráért… A le nem folytatott beszélgetésekre…. A lefolytatott, de nem vezetett sehova típusúak újra játszására … Látod a többiek reakcióit és érted, de még sem…. Látod, de nem tudsz vele mit kezdeni…. Egy ember, aki a legközelebb állt hozzád valaha… az Ő útja az életből, a szenvedésen át, a halálig….
Jönnek, peregnek a képek a gyerekkorodból, amikor még nagynak és erősnek láttad, majd mikor már te is felnőttél és szembesültél vele, hogy nem az, akit te gyermekként láttál… hogy ember és esendő, nem hős és megmentő… Ez volt az első felismerés, mikor megsirattad a képet, mit magadban hordtál!
A hősök nem halnak meg, Ők örökké élnek!
Helyre tudtad tenni valaha? Vagy most fogod? Mi a jobb? A hősre emlékezni vagy az esendő emberre, a „hibáival”, gyengeségeivel, félelmeivel együtt és ezzel elfogadni, a saját emberségemet, „hibáimat”, gyengeségeimet?
Félelmetes? Lehet, de tanulságos!
Ezzel elfogadhatom magam a hibáimmal együtt, példát véve róla, felhasználva a magam változására! Arra, hogy én már ne játsszam el a hőst, aki sebezhetetlen! Lehessek, legyek ember, aki érez, ért és változtat az életén!
Köszönöm neked az életem! Köszönöm, amit mutattál nekem és ígérem, én kihozom belőle a legtöbbet, a legjobbat magamnak és tovább adom a gyerekeimnek!